Napjainkban újraéled a kovácsoltvas tárgyak iránti szeretet. Talán nem csak a divatnak köszönhető ez az érdeklődés, hanem a szakma újraéledésének kezdete is.
A megvásárolható, kovácsoltvas jelzővel illetett tárgyak gyakran valódi kovácsolás helyett egyszerű, hidegen húzó, hajlító technikával készülnek. A gépsorokon készült termékekkel elárasztott piac nagymértékben leszűkíti a kovácsmesterek lehetőségeit, pedig a gépek nem képesek minden idom megformálására. A kézimunka nélkülözhetetlen ebben a szakmában.
A korhű bútorok nagy része nem állítható elő kizárólagos gépi munkával, szükség van a kovácsmester hosszú évek alatt szerzett tapasztalatára.
A kézzel készült remekművek ára sokszor meg sem haladja gépi kidolgozású társaik árát.

Hazánkban ezt a szakmát egyre kevesebben űzik, az utánpótlás pedig szinte teljesen hiányzik.
Gréts József kovácsmester Pilisvörösváron űzi hivatásszerűen a szakmát.
''Minden évben elzarándokolok Egerbe - meséli -, hogy megcsodáljam a Fazola Henrik által készített kovácsoltvas kapukat. Ezek a 250 évvel ezelőtt készült remekművek körülbelül 3 év munkáját hordozzák magukban.''
Akkoriban a mesterlevelet szerzett kovácsok batyut kötöttek a hátukra és évekig vándoroltak egyik mestertől a másikig, mígnem kitanulták a szakma minden fortéját és kovácsművészekké váltak.
Az ember ősidők óta használja a fémet szükségletei szerint. A kovácsok elsősorban patkókat és vasalásokat készítő fémfeldolgozó mesteremberek voltak. Régi magyar nevük: vasverők. Elődeink a mesterséget már a honfoglalás előtt is gyakorolták, illetve foglalkoztak vas előállítással. A mesterség valószínűleg a honfoglalás után vált önállóvá, majd a XIV. században több ágra szakadt. A falusi vagy patkolókovácsok főleg a paraszti munkaeszközök készítésével, javításával, lovak, tehenek patkolásával foglalkoztak. Szerszámaik legjavát, a különféle kalapácsokat, fogókat, vágókat maguk készítették, illetve készítik ma is. Szinte valamennyi munkát hagyományos kézi kovácsolással készítették. A mesterség családon belül sokszor nemzedékeken át öröklődött, gyakorlásához igen sok hiedelem fűződik. A régi japán kovácsmesterek a híres szamuráj kardokat több napon át tartó kovácsolással készítették, méghozzá úgy, hogy a nap 24 óráján keresztül váltották egymást az üllő mellett. Így kovácsolták tökéletessé a világ leghíresebb és legdrágább kardjait.

A kovácsolás komoly fizikai munkát és alapos anyagismeretet igényel, ahhoz, hogy minőségben és kivitelben egyaránt kiváló tárgy kerüljön ki a kovácsmester kezei közül.

A kovácsolásra alkalmas vasnak néhány paraméterrel feltétlenül rendelkeznie kell. A kovácsvas gyártás lényege abban áll, hogy a különféle gyártási eljárásokkal a fehér nyersvas széntartalmát lecsökkentik és a kovácsolhatóság szempontjából káros anyagokat - kén, foszfor, stb. - eltávolítják. Az így előállított kovácsoltvas széntartalmának felső határa 1,7%.
Régebben a szükséges rúdanyagokat és lemezeket kézi kovácsolással állították elő, ma ezt gépsorok végzik.

A vasat izzó állapotában kovácsoljuk, mert így alakíthatósága nagyobb és szilárdsága kisebb. A felmelegítési hőfokhatár 1000 - 1200 °C között változik anyagtípustól függően. Vigyázni kell arra, hogy az anyag nehogy túlhevüljön, mert akkor elég. Mivel nehéz feladat lenne a hőmérséklet ellenőrzése, gyakorlott szemmel, folyamatosan figyelve az anyagszínének változását kell megtalálni az alakításra legmegfelelőbb pillanatot. Nagyüzemi kovácsolás esetén úgynevezett priométerek segítségével állapítják meg az acél hőfokát.
A megfelelő hőfokon izzó anyag kalapácsütésekkel és segédszerszámokkal szinte bármilyen formájúra alakítható. Bonyolultabb formák esetén a munkadarabot többször vissza kell tenni a tűzbe. Az újra izzításoknál figyelembe kell venni, hogy a túl sokszor újramelegített anyagból kiéghet a szén és ettől az anyag rideggé, törékennyé válik.

A régi időkben a mű gyakran egyetlen darabból készült, ma már lehetővé vált az ívhegesztés és lánghegesztés, ez némileg egyszerűsíti a termékek összeállítását.
Ezzel egy időben a tárgyak veszíteni kezdtek művészi megjelenésükből. A gépekkel gyártott díszek és kötőelemek szépek, de látható rajtuk, hogy nem kézzel formázottak. Az igazi autentikus darabok ma is a régi illesztési technológiákkal készülnek:
- kovácshegesztéssel: két izzó vasdarabot addig kovácsolnak, míg egybe nem forrnak
- szegecsekéssel
- bundolással: bilincs vagy patent
''A nehéz fizikai munka, az izzó vasdarabot olyanná kovácsolni, amilyenné szeretnénk, megéri a fáradtságot, hiszen gyönyörű darabok kerülnek ki a kezem alól'' - vallja Gréts József.
Egy vasdarabból készíthető használati tárgy, dísztárgy vagy fegyver is.
Ma a modern gépek korszakában, sok munkafolyamatot kézzel kell elvégezni, mert a legjobb gép sem tudja felvenni a versenyt egy gyakorlott kovácsmester kezével.

PR cikk